Acosh

Készülök a Cross Hungary Adventure-re. Főleg lelkileg. Ez abból áll, hogy barátkozok a terepfutás gondolatával. Evezésben, lövészetben az esélytelenek nyugalmával szállok majd ringbe, de futni mindenki tud. Én mondjuk nem szeretek (mottó: "a futás a gyávák sportja" :-), de csak nem lehetek olyan béna, hogy a kalandtúrán pont a terepfutást hagyom ki.

Nade ahhoz kéne valami lábbeli. Hosszas vívódás és önmarcangolás után meg is lett a cipő. Már csak alkalom kellett. Erre meg a Bükk-fennsík 25 kínálkozott. Ez azért jó, mert szint csak kétszer van benne: az elején fel a fennsíkra, a végén meg le a fennsíkról.

2008. június 28-án be is neveztem 11-es sorszámmal az eseményre. Pár másodperces bemelegítés után neki is vágtam a távnak, a vadi új, 0,2 km-t "futott" cipőben, mezítlábra húzva, ahogy a nagyok. Illetve szilárd elhatározással: csak a vízszintes és a lejtős szakaszokon futok.

Az első nehézséget a Vesszős-völgyben jelentette egy három fős társaság, nyakig (vagy nem is tudom meddig) kullancsriasztóval bekenve. Próbáltak velem beszédbe elegyedni, de nem voltam túl közlékeny, ezúton is bocs srácok :-( Aztán utolértem Hamiékat, most ők is csak a 25-ös távon indultak, féltek a melegtől. A völgy tetején otthagytam őket, és a lovak közé csaptam. Egyrészt élveztem a cipő által nyújtott komfortot több szinten is; másrészt munkált bennem a félelem, hogy milyen lesz, hogy fogom bírni mind futásilag, mind cipőileg.

Kicsit akkor a cipőről: egy Adidas ClimaCool Cardrona terepfutócipő, gyakorlatilag egy műanyag váz, közte rendkívül lyukacsos szövettel, terepmintázatú futóművel, a kellő helyeken párnázott talppal. Tudom, ez kissé pongyola megfogalmazás, de kb. ennyire értek a futáshoz, meg a cipőkhöz... Súlyát tekintve a pehelyhez tudnám hasonlítani, főleg egy bakanccsal összevetve, amikben eddig tepertem terepen. Menet közben számolgattam is, hogy egy Mátrabérc alatt a cirka 80.000 lépés megtételekor mennyivel több energiát vesztegetek el a bakancs súlyának emelgetésére, mint amennyit ebben a cipőben égetnék el. Ez volt az első szintű komfort, amit éreztem, a súly. Második volt a jó szellőzés - hiába a gore-tex anyag, meg a vékony zokni, bakiban csak izzad az ember lába. Harmadik pedig a kapaszkodóképesség - meredekebb emelkedőkön a cipő simán hajlik, a lehető legnagyobb felülettel kapaszkodva ezáltal a talajba, a bakancs(om) viszont van annyira merev, hogy a tapadófelületet nagymértékben csökkentse.

E kis kitérő után vissza a pályára. A Vesszős-völgy teteje után megkezdett első 1,5-2 km arra ment el, hogy megtaláljam a megfelelő ritmust; ez 7,5-7,8 kilométert jelentett óránként. Néha felgyorsultam akár 11-re is, sőt, az órám szerint egyszer mentem 15,6-tal is, bár ez inkább mérési hiba :-) Jávorkút előtt már örömmel bevállaltam a kisebb emelkedőket is, úgy éreztem, szinte repülök. Aztán jött, amire nem számítottam. Vagyis arra számítottam, hogy jön majd füves szakasz, de arra nem, hogy ez nem tesz jót a lábam és a cipő szimbiózisának. Önfeledten gázoltam a fűben, élveztem, hogy a lábamat cirógatja a harmat, amikor egyszer csak belémhasított, miért nem lesz ez jó: a különböző fűmagok is sikeresen utat találtak a cipőbe, és mivel a bokarész az egyetlen, ami nem nagy lyukak láncolata, ott szépen meg is ültek, és elkezdték lábaimról lefejteni a bőrt. Itt ötlött fel bennem először a zokni viselésének gondolata. Lévén kemény csávó, csak meneteltem tovább, abban reménykedve, hogy majdcsak megszabadulok a mokaszinomban tenyésző flórától. Kár volt.

Eme nehézség ellenére is simán suhantam el egy pár mellett, akik valószínűleg szintén teljesítménytúráztak, és elsőként értem a Jávorkúti ellenörzőponthoz. Egy darab csoki elmajszolása után indultam is tovább, immár aszfalton. A cipő ott se tűnt használhatatlannak, a talpmintázat nem tette döcögőssé a futást. A Kecskeláb-réten bontottam fel az első szendvicset, és egy banánt, pár méteres gyaloglós evés után folytattam a kocogást. A Sugarón már hónaljig ért a fű, kb. itt lett tele a hócipőm, a szónak mind az átvitt, mind a valós értelmében. Mivel egyik alapszabályom az, hogy túrán bakancsot nem veszek le, mert esetleg a látványtól elborzadva feladnám, ezért öreguras tempóban haladtam - érdekes módon ekkor kevésbé zavart a cipőben kialakulóban lévő magőrlemény (liszt?), mint gyalogláskor. A hollóstetői országút irányába lefelé döngetve lettem csak igazán elégedett a talp kialakításával; egyszer se csúsztam meg, ami kis önbizalmat adott, elégedettséggel töltött el és nagyobb tempóra sarkallt- lehet, hogy mégiscsak igaz az a 15,6 km/h-s sebesség?

A 2. ellenörzőpontnál is elsőként csekkoltam, és már mentem is tovább - ekkor láttam először esélyt arra, hogy 3 óra körüli idővel végezzek, noha reggel még úgy számoltam, hogy 25 km-t 5 óra alatt gyaloglok le, futva kb. 1,5-szeres tempóra lehetek képes, azaz 2/3 idő elég, tehát olyan 3:20 körül lehet majd az időeredményem. Ennek szellemében csak egy szelet műzlit iktattam magamba, meg egy almát. A vizem viszont fogytán volt (1,5 liter elfogyasztásánál jártam ekkor), a pontőröknél se akadt felesleges, de helyette adtak volna zsíros-kenyeret :-)

Innen kezdve már jutalomjáték volt az egész, a lábammal mit se törődve 3:08-as idővel értem célba, teljesen elégedetten. Aztán 20 percet vártam, hogy legyen oklevelem, de a technika nem így akarta, így pecsétes papír nélkül tértem haza.

GPS-es méréseim szerint 7,4 km/h-s átlagot mentem, 23,46 km-en és 1103 méter szinten. Ez utóbbi elgondolkoztató, mert a kiírásban 740 méter szerepel, de gondolom az térképen végzett mérésen alapult. Jó lenne találni valakit, aki GPS-el szintén lemérte ugyanezt a kört, hogy vajon ugyanerre az eredményre jutott-e.

Végszónak csak annyit: megtetszett a terepfutás, ugyanúgy, mint annakidején a terepbiciklizés is...