Acosh

Elfogyott a hely az egyik szerveren, 53 gigányi log terpeszkedett a háttértár mágneslemezein. Egyszeri u*nix felhasználóként kiadtam a

gzip -9 *.log

parancsot, mire visszaszólt a drága linux, hogy hát kicsit hosszú neki az argumentumlista.

Felugrottam a guglira tanácsért és ezt ütöttem össze:

for i in $( ls *.log ); do gzip -9 $i ; done

és tádám, működött :-)

Szóval tudok linuxos shell scriptet is írni már, akár egy sorban is...

Ma pedig meglett a rutinvizsga is. Szépen tudok kanyarogni félkézzel, meg kettesben szlalomozni, meg akár 45 km/h-ról is meg tudok állni. Mikre nem vagyok képes...

És igen, ma meglett az "A" korlátlan KRESZ-vizsgám. Ha ez így megy tovább, még a végén lesz nagymotorra jogsim :-)

Ezer évvel ezelőtt csináltam meg először a Bükk 900-as csúcsait. Annyira régen, hogy (talán) a 27-es sorszámú kitűző lett az enyém. A nagyapám kicsit hamarabb, Apukám meg kicsit később fejezte be. Így három generáció is teljesítette családunkban a kiírást.

Úgy gondoltam, elérkezett az idő, hogy a negyedik generáció is ringbe szálljon :-)

Viszonylag könnyen sikerült kideríteni (google rulz), ki is a mostani szervező (a megboldogult Olefin SC helyett), aki megnyugtatott: még él a mozgalom (mozgalom - sicc), és a túrabázisról le is lehet tölteni az igazolólapot.

Június 12-én neki is vágtunk: Felső Borovnyák, Bálvány, Pipis hegy, Fodor hegy, Nagy István erőse. Ennyi elég is volt a fiúknak. Különösebb nagy lelkesedést nem láttam rajtuk, igaz, én vezettem Őket. Azóta rájöttem, mivel lehetne izgalmasabbá tenni: Ők fognak navigálni ezentúl :-) Ehhez megvannak a koordináták, majd beprüntyögik a gps-be, aztán odavisznek a csúcsra. Legfeljebb tökön-paszulyon át, de legalább megtanulják, hogyan is kell használni. Én meg majd hosszúnadrágot veszek :-)

Itt látszik az útvonalunk.

Voltunk a fiúkkal kétnapos bicajtúrán a Zemplénben. Eredetileg Marciék hívtak, aztán egyszercsak eltünt Gábor, mint szürke szamár a ködben, nem válaszolt a leveleimre, Timi hívására, szóval teljes rádiócsend. Ígyhát eldöntöttem, nélkülük megyünk, ha már egy kósza sms-t se ér meg nekik, hogy lemondják.

Pénteken felszereltem a Meridára egy friss, ropogós csomagtartót (max. 25 kg - te jó ég, a Csepel csomagtartóján meg Timit furikáztam anno), felmálháztam (sátor, 2 polifoam, 2 hálózsák, szerszámok, EÜ-csomag, gyerekruha, magamnak ruha, kaja-pia [nőt nem vittünk]). Szép látvány lett. Meg nehéz.

Szombat reggel nekivágtunk. Legurultunk a Tiszaira, vettem 3 jegyet, 3 kerékpárjegyet, 3 IC pótjegyet (flancoltunk, naná) Encsing, "potom" 2800-ért. Ennyiből egy 18 litert fogyasztó monstrummal is megjártuk volna, nem, Kedves MÁV? A vasútállomástól irány Gibárt, aztán az izzasztó emelkedő utána (a srácok böcsülettel feltekertek, tolás nélkül), Abaújkér, Boldogkőváraljai elágazás. Na itt pihiztünk kicsit, kekszeztünk, ittunk, meg elhagytam a GPS-t (szerencsére még továbbindulás előtt észrevettem). A várhoz nem volt kedvünk fel-le-feltekerni, így csak messziről nézegettük. Továbbmentünk Korlátra, útközben láttunk egy kígyót az úton áttekeregni, majd tovább Fonyba, ahol jégkrémet harangoztam be, de nem volt szimpatikus kocsma, így aztán a falu felső végén, a szamaras buszmegállóban majszolgattunk még kekszet, meg vizet. Az utánakövetkező emelkedő már tolósra sikerült, igaz, Ádám unta meg előbb a tekerést és nem Dani a kisbiciklivel. Fenn a tetőn, az esőbeállóban jól bekolbászoztunk-kenyereztünk, aztán 35-tel döngettünk lefelé. Dani ennél a tempónál próbált még beletekerni, aminek majdnem bukás lett a vége, de szépen kikormányozta magát a kacsázásból.

Regécre frissen-fitten érkeztünk, menet közben Kiscsillag és Kispál nótákat énekelgetve. A regéci kocsmában egy sört és két jégkrémet fogyasztottunk - no nem fejenként, hanem hárman együtt. Mindezért kőkemény 390 forintot fizettem, azt hiszem, máskor se fogjuk kihagyni ezt a lehetőséget. Ivás/evés közben elbeszélgettem egy helyi erővel (bizonyos Antallal), aki ecsetelte, hogy nincsenek cigányok (oh, pardon, romák) a faluban, de a kislétai gyilkosságot Ő is elítélte. Miután feltöltekeztünk, megtöltöttük ivóedényeinket (1 literes biciklikulacs, 2 literes pillepalack), aztán mentünk tovább keletnek. A regéci várat se volt már kedve senkinek megmászni.

A Regéc utáni nagy lejtőnek Ádám lett a károsultja: leszaladt a padkára és egy nagyot zakózott. Bal könyökén meg a jobb combtövén lett horzsolás, de hősiesen viselte. Kis Betadin a könyökére, kis Bepanthen és géz a combjára, kis pihenő és lelkifröccs, aztán már gurultunk is tovább a huták felé. Nagyon szépen rendben vannak tartva ezek a települések, sok az eladó ház/nyaraló. Újhuta után még megálltunk egy forrásnál, kicsit ettünk és végül feltekertünk a Gerendás rétre. Itt vacsoráztunk, én kerestem egy eldugott helyet sátrazáshoz, megvártuk míg mindenki szétszéled a rétről, és este 1/2 7 magasságában nekiálltunk tábortverni. 8-kor meg már húztuk a lóbőrt.

Az éjszaka alapvetően nyugisan telt a sátorban, bár egy pimasz egér kívülről támadta  menedékünket, és kénytelen voltam pár irányított ökölcsapással jobb belátásra téríteni szegényt. A másik küzdelem a hálózsákokért folyt - igaz, az már benn a sátorban. Úgy alakult, hogy Ádám került a sarokba, és Danival minduntalan rágurultunk, plusz még a felső, takarónak használt hálózsákot is húdzkodtuk egymásról. Végülis 3:30-kor elégeltem meg a dolgot és rendeztem el mindenkit meg a cuccokat is. Reggel 7-kor ébredtünk, már épp kezdte a sátrat sütni a nap. Gyorsan összepakoltunk, legurultunk a forráshoz és istenesen bereggeliztünk.

Reggeli után visszaereszkedtünk a "huta-központba" és dél felé vettük az irányt. Sajna a GPS-es mérés innentől kezdve szünetelt, mivel a telefonom teljesen lemerült, pedig remek kis telefontartót is szereztem be, direkt az út kedvéért. Szép kényelmes tempóban csorogtunk le Erdőhorvátiba, majd Tolcsvára. Itt kihagytuk a borfesztivált, de azért egy kis pihizésre, eszegetésre még futotta az erőnkből. Egészen Vámosújfaluig, ahol Ádám felvetette, hogy mi lenne, ha vonatoznánk hazafelé. Eredetileg Tokajig terveztem az etapot, de hát így alakult. Újabb 2700 forintért elvitt minket a MÁV Miskolcra, kerékpárszállító kocsi nélkül, a peronra dobált biciklikkel, aminek a többi utas szerfelett örült...

Összességében 41+19 km-t mentünk (Tokaj újabb 24 lett volna), és marha jól éreztük magunkat. Lesz még szerintem ilyen túránk máskor is.

Tegnap voltunk a Mátyás-hegyi barlangban. Olyan gyerekesen hangzik, de csak leírom: állat volt.

Kb. középiskolásként voltam utoljára "rendes" barlangban (értsd.: kuszoda, sár, sötét), akkoriban annyira nem dobott fel, hosszú évekig megmaradtam a Szeleta, meg a Kecskelyuk szintjén, ezeket is leginkább a gyerekek miatt látogattuk az elmúlt pár évben.

Nade most! Gábor kölcsönadta a barlangász-festő-villanyszerelő-fűnyíró overallját, a túravezetőnktől volt a kobak és a fejlámpa és este 7 körül már ereszkedtünk is a mélybe. Kis történelmi áttekintés (légóhelyiség, II. világháborús rádióállomás) után nekiveselkedtünk a túrának. Kellemesen hűvös volt (állítólag 10 fok, szerintem inkább 15), az általam elvártnál lényegesen kevesebb sár - sőt, mint megtudtuk nem is sár, hanem nedves homok volt, amin jártunk, és a túristák taposták betonkeményre. Ez egyáltalán nem vizes barlang (kivéve, amikor pár éve eltört felette a vízművek 300-as nyomócsöve)

Voltunk a színházteremben (megtudtuk, milyen avató pózokban kell tapsolniuk a barlangászoknak), mentünk keskeny folyosókon, csúsztunk alacsony járatokban, láttuk az elefántot, felmentünk a sóhajok hídjára, voltak, akik átbújtak a Micimackón. Mondjuk én Milne hősét kihagytam (előtte egy nevenincs résen átpasszíroztam magam), mert akkor már fél órája majd be pippentettem, és hátugye a barlangban nem lehet. Azaz lehet, mert minden adott hozzá, csak nem szabad :-)

Mindeközben sokmindent megtudtunk a barlangászásról, röpködtek a sztorik, a poénok, jó volt. Menni kéne még.

Pfuh, voltunk ma futni Zsével, és Etusbácsi nevű kollégájával. A Hármashatárhegyen mentünk egy kört. Részemről maximálisan felkészültem, egyrészt mert egész héten a motorral jártam és nem bicajjal, másrészt meg kb. áprilisban futottam utoljára. "A karosszékből álljanak most fel" - ahogy régen mondta a nóta...

Naná, hogy motorral mentem ki, a Fenyőgyöngye felett még egy jó adag szintet a gépbe toltam bele, nem a lábamba. Hála az égnek. Kis öltözködés, bemelegítés(ecske) után nekivágtunk. Gyakorlatilag megkerültük a Hármashatárhegyet. Eleinte minimális liftezés volt, de inkább lefelé. A reptér volt a legalja, onnan még kicsit tekertünk felfelé, aztán valami elhagyatott bányában (ahol kiépített mászóutak is voltak) fordultunk vissza (találtam egy fejfát: "Ákos - 2003").

8 km, általam is bírható tempó, szép táj, kevés ember (de sok kutyás). Fel is derengett bennem a Katának dedikált félmaraton terve. Zséék mindenesetre mennek. Itt még optimistán hittem, hogy nekem is van esélyem.

Viszafelé a reptérről már érezheztően alig bírtam felkapaszkodni, meg is kellett állnom. Aztán másodszor is, igaz, akkor Etus izosztárolta magát. Aztán harmadszor is, mindössze 3-400 méterre a végétől. Elfogyott a levegő. Kész, légüres térbe kerültem, nem jutott belém egyetlen egy molekulányi oxigén se. 20 lépés séta után rendeződtek körülöttem a légköri viszonyok és frissen, üdén (khmm) értem vissza a kiindulási ponthoz.

A bal mellbimbóm véresre kopott, a jobb csak fájdalmasra. Muszáj leszek magam ragasztgatni, mert ez így nem állapot.

Hihetetlen, hogy mi mindenről nem jutot Kata eszembe. Arról pl. hogy Ő is light cola-t ivott (mint Etus), mert a rendestől égett a gyomra. Vagy hogy arra gondoltam, kellene egy elasztikus futónadrág, erről is az Ő szavajárása ugrott be: "vennem kell egy...". Szóval még kísért a mai napig.

Végül a száraz tények: 1 óra 47 perc alatt 16,11 km és 402 méter szint.

Jó régen nem írtam ide semmit. Pedig voltak történések. Majd egyszer talán azokat is megírom.

Az egyik ilyen történés egy októberi robogóvásárlás volt. Jó régi, ütött-kopott, sokat futott, pont olyan nyóckerbe való. Már kétszer voltam vele szerelőnél (bosszantó), de most úgy tünik, jó lett.

A második körös javítás után próbára akartam tenni. Pont kapóra jött, hogy Daninak volt a névnapja 21-én, és Krisztiántól kaptam kölcsön kocsit, amiért ki kellett menni Tahitótfaluba. Hétfőn lett kész a moci, felkészülés gyanánt elmentem vele csavarogni Budán: Citadella (bírta), Hármashatárhegy (bírta, csak az az égett gumiszag nem hiányzott), 11-es busz végállomása (bírta, gumiszag nélkül) végül vissza a nyócba. Kb. 50 km-t mentem vele, de nem tele tankkal indultam, így 2,69 liter ment bele benyailag. Szóval a fogyasztása javult.

Aztán kedden nekivágtam: hosszúnaci, térdprotektor, polárpulcsi, reggel 7. Az ujjam kissé meghült (még jó, hogy a hátiban volt a kesztyű), de egyébként minden rendben. Kivéve az ótvar utakat. A Békásmegyer és Szentendre közti szakaszon többször majd' leestem, akkora keresztbordák vannak az úton. Az autósokkal se volt semmi gond, lassan kezdik észrevenni a lassabb járműveket, sőt, a rakparton többen is voltak, akik beljebb húzódtak, hogy el tudjak mellettük slisszanni a padkán. Kösz mindenkinek :-)

Napközben megjártam Balatonmáriafürdőt, onnan este 9-kor indultam vissza. Lett vagy 1/4 éjfél, mire megint Tahiban lettem. Ilyenkor már tényleg élvezet a robogózás, az utakon alig, csak a motor berregése hallatszik. Na jó, az mondjuk elég fülsiketítő, meg a kétütemű blokk rázkódása se egy örömforrás (nekem).

Az egész utat, oda-vissza megjártam nem egészen egy tank benzinből. Majd elmegyek tankolni, hogy megtudjam a pontos fogyasztást.

Az út másik hozadéka, hogy belőttem a sebességmérőt. Amikor Szentendrén megmért a telepített, hogy 47-tel megyek, akkor tényleg annyit mutatott a robesz órája is, aztán Leányfaluban az 56-ra már 59-et. Szóval nagyjából pontos. Lehet, majd gps-szel is meg kéne mérni...

Ja, és hogy mitől tojássütés? Hát hogy alulról ölég rendesen melegített :-)

Nem terveztem eredetileg ilyen jellegű bejegyzést írni ide a blogba. Persze maga az esemény se volt tervezett, mint ahogy általában nem tervezetten hal meg az ember.
Szóval Kata itthagyott minket, egy autóbaleset következtében.

Fajgi írt először sms-t, aztán hívott fel még vasárnap este, hogy mi történt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Elfogadni még most is képtelen vagyok. Nem tudom, ez természetes emberi reakció-e, valamiféle védekezés, hogy nem érzem azt hogy nincsenek. Ezt csak tudom, de nem érzem. Csakúgy mint Apa esetén. Akár most is csöngethetne bármelyikük az ajtón, és meg se lepődnék, ha belépnének...

Vasárnap éjjel még dolgoztunk, de képtelen voltam elmondani Dávidnak is, Máriusznak is. Mintha nem is lenne igaz, mintha csak egy kurvára ízetlen tréfa lenne - persze tudtam, hogy Fajgi ezzel nem tréfálna. Mégis élt bennem a remény, hogy valami félreértés az egész, valaki benézett valamit, és hülyeségeket beszél.
Hétfőn reggel, amikor a vonaton ültem, próbáltam még mindíg abban a hitben ringatni magam, hogy nem igaz. Aztán felhívott Ádám, hogy tényleg igaz-e, amit Szilvi írt. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy igaz, nincs már Kata.

Pedig voltak előjelek. Vasárnap délelőtt épp a fürdőszobában takarítottam a csapot, amikor eszembe jutott, hogy milyen érdekes, amikor az ember hirtelen hal meg, szokták mondani a búcsúztatóján, hogy "pedig milyen nagy tervei voltak még, el akart jutni Kenyába", stb... Pedig az embernek vannak jóval kissebb tervei is, mint például hogy kitakarítsa a mosdókagylót, vagy felporszívózzon, esetleg átültesse a virágjati.
Ezen a ponton valami miatt a Kata lakásának képe ugrott be nekem, és utána rögtön az a gondolat, hogy mi lenne, ha Ő menne el közülünk. Az Ő szervezésében valósult meg annyi minden, a munkahelyi szülinapoktól kezdve a jótékonysági célra felajánlott számítógép Gyuláról Bp-re juttatásáig sok minden. És egy ilyen szervezőnek a köreiből általában kikopnak a többi szervezők, hiszen van, aki megtegye helyettük. Megtenné-e bárki is, hogy megszervezze az Ő temetését?
Ennél a pontnál gondoltam azt, hogy a francba, miket isgondolok, felejtsük el gyorsan az egészet.

Szokták mondani, milyen értelmetlen halált halnak emberek, ha pl. nincsen bekötve a biztonsági övük. Mint Katának. Nos, ezzel nem tudok egyetérteni. Nem tudok egyetérteni, mert számomra nem létezik az ellenkezője, az "értelmes" halál. Vagy nevezhetjük hősinek is, esetleg önfeláldozásnak, akárminek. Nem tudom elfogadni, hogy lennének ilyenek, ezeket csak olyan emberek állítják, akik értelmetlenül küldenek harcba másokat, csak hogy a saját kicsinyes céljaikat elérjék. Mert pártállásból, vallási hitből megtérhet, választhat másikat. Életet nem kaphat újat...

Valahogy ösztönösen keresem a közös pontokat Apa és Kata elhunyta között, és eközben merült fel bennem a halál bekövetkeztének sebességéről egy gondolat. Nevezetesen, hogy a lassú halál jó (amennyiben használható ez a szó ilyen kontextusban) a rokoknak, barátoknak, ismerősöknek, mert van idejük felkészülni a távozásra, hogy elengedjék meguktól szerettüket, másrészről rossz a szenvedőnek, a szenvedések miatt és attól, hogy nap-mint-nap a véget várja. Ezzel szemben a gyors vég kedvez (ez is hülye szó itt, keresnem kell majd egy másikat) az elhunytnak, mert gyorsan végetérnek szenvedései. A szeretteinek viszont akkor kezdődik, és nagyon sokára érhetnek véget...

Még valamit le kell írnom, aztán abbahagyom. A legutolsó közös kirándulásunkon megbántottam Katát, amit éreztetett is velem. Bocsánatot kértem tőle, amit elfogadott, de valami még mindíg maradt benne, amit nem tudom, mi lehetett.
És ez jó darabig fájni fog.

Nyugodj békében Kata!

Ma Sirokon voltunk, családilag. A várba való felkapaszkodás közben lassan-lassan elleptek az emlékek, azt se tudtam mi osszak meg a gyerekekkel, s mik legyenek azok, amiket inkább csak magamban babusgatok tovább...

Az első siroki benyomásokat Ádám Lacival szereztük, még 1990-ben. Az érettségi szünetben elkéredzkedtünk szüleinktől 2-3 napra, a Bükkbe kirándulni. Ebből lett - ha jól számolom - egy 7 napos, pásztói kiszállással végződő Bükk-Mátra vándorlás. Ide kapcsolódó anekdótám a pásztói buszállomáson:
- Te Laca, minek a rövidítése az á-pé-cé?
- Apc
- Jó, azt értem, de az mi?
- Egy település nem messze...
Upsz, kicsit elkalandoztam, vissza hát Sirokhoz. Valamikor délután értünk oda, a Barát és Apáca felől, ami egyből garantálta az elképedést. Végigjártuk a vár barlangrendszerét, és kitaláltuk, hogy benn alszunk. Aztán ahogy sötétedett, inunkba szállt a bátorságunk (pókok és egyéb ízeltlábúak okán; illetve egerek és patkányok feltételezett tanyája okán), és inkább a nyeregben lévő esőbeállót választottuk.
Akkoriban Sirok (ahogy mi láttuk) csak egy volt a vegetáló magyar hegyvidéki falvak közül. A várhoz egy poros földút vezetett, fenn se volt semmiféle infrastruktúra (még szemetes se), olyan volt, mintha a település és a vár fényévnyi távolságban lettek volna egymástól.

Rá egy évre, amikor életem első Mátrabércén indultam, a gondtalan középiskolások vehemenciájával már kora délután megérkeztem Sirokra, így volt időm felmenni a várba. Felmásztam az esőbeálló tetejére, és ott vártam ki a naplementét. Közben pedig gondolatban így szóltam a Kékeshez és Galyatetőhöz: "holnap találkozunk". Tudom-tudom, giccses, meg nyálas, meg hatásvadász, de akkor ott ezt helyénvalónak éreztem.

Aztán következett a Timivel, Kovács Ágival és Évával, meg Blazsival végrehajtott 3 napos kirándulás, amikor a Lacával bejárt útvonal első három napját ismételtük, már egyetemistaként. A vár tövében vallotta be Ági, hogy egész nap törte a lábát a bakancs, s már véres volt, mire Sirokra értünk. Egy női testbe bújtatott férfi - ez jutott akkor eszembe. Ma már árnyaltabban fogalmaznék, még magamnak is.

Kicsit beletekerve életem videójába (egyszer írható DVD-jébe?) a következő már nem is olyan régi esemény - ha jól emlékszem, Ádám 2005-ös születésnapja. Akkor - noha mind a négyen mentünk - csak mi ketten jutottunk fel a várba, mert Dani bealudt a kocsiban. Ádámnak már akkor is nagyon tetszett a vár, a maga alagútrendszerével, titokzatosságával. Készítettem róla sok-sok képet, de a legjobban az maradt meg emlékezetemben, amikor pont az exponálás pillanatában kis villanykörte jelent meg az orrából, s így is rögzült a jpg-be. Bocs Ádám...

S hogy milyen ma? Aszfaltúton mehetünk egy kiépített (fizetős) parkolóig, onnan betonos, majd kövezett úton fel egészen a várba. Fenn villany (bár nem látszik, mire fel, mert világítás nincs a kazamatákban), szemetesek, zászló. A falu elkezdte használatba venni és (csúnya szó) kihasználni a várat. Pár év, és talán a falakat is feljavítják, kitakarítják a járatokat, ismertető táblákat helyeznek el, korabeli ruhás emberek vezetnek körbe, és még talán kis kioszkot is elhelyeznek, ahol lehet majd venni "Siroki emlék"-et.

A többi emlékképet pedig megtartom magamnak...

Ez is megvolt. Odaértem Ráckeresztúrra, a tegnapi felkészülésem ellenére. Vagy pont amiatt.

Reggel az izgalomtól persze nem az órára ébredtem, hanem csak úgy, magamtól. Egy kicsit besegített valami szirénázás is, de az már csak a végső lökést adta meg a lábraálláshoz.

Furcsa érzésem volt, nem igazán találtam a helyem, leginkább arra hasonlított, mint amikor vizsgázni mentem: mindennel foglalkoztam, csak ne kelljen még elindulni. Lassan készítettem a reggelim, még megpucoltam egy ablakot, gondosan bezsíroztam a zsanérokat, és feltettem a tegnapi festés után az ablak-szárnyakat, bepakoltam a vesetáskába, aztán átrámoltam a hátizsákba, mert nem bírtam a vesetáskát összezárni, ezen kívül még levittem a szemetet, elmosogattam, elindítottam egy mosást, felszereltem a kulacstartómat és lementem a kisboltba literes üdítőt venni (kulacs híjján pont az passzol a kulacstartóba). Ennyit máskor három reggel alatt végzek el. Még jó, hogy nem vasaltam inget egész jövő hétre.

Aztán végülis elindultam. Az Infoparkig minden OK. Onnan át a Szerémi útig is ismerős volt. Végig a Szerémin már tök ismeretlen, aztán egyszer csak balkanyar, át a Budafokin is, és mit látok? Azt az utat, aminek a végén lévő telepen régen fociztunk. Hurrá! A bicajút levitt a Duna-partra, a nap sütött, az aszfalt jó volt, lélek egy száll se - minden tökéletes. Aztán egyszer csak átvitt egy kis hídon valami csatorna túlpartjára, ott egy tábla: Budatétény jobbra, Csepel-sziget balra. Óhogyaza! Honnan tudjam, át kell-e mennem Budatétényen, vagy se? Az biztos, hogy Érden belül a Nagytétényi úton kell menni, na de az honnan jöhet? Csak nem Budatétényről? Elővettem a telefont, elindítottam a Google Maps-et (nem szeretem, hogy olyan lassan indul el, ezért inkább ki se léptem belőle, végig az úton ez az alkalmazás futott), merre lehetek. Utcanévtábla egy szál se, térképen nem találtam azt a kicsi csatornát se. Ehh, legyen akkor a Csepel-sziget, Gábor úgyis mondta, hogy az M0-s hídja mellett van kerékpározható járda, majd legfeljebb ott kavarok vissza valahogy Érdre.

Jól választottam. Többször is elbizonytalanodtam útközben, de valami P.D.F felfestést követve egész jól tartottam az irányt. A lejegyzetelt Vágóhíd utcát ugyan nem találtam meg, de hamarosan átkeltem a 6-os úton (elég bambán, mert nem vettem észre, hogy nyomógombos a lámpa, így két pirosat álltam végig), és rátaláltam a Nagytétényi útra. Iránybafordultam, és nekilendültem. Egészen 20 métert, mert akkor átment a bicajút az út másik oldalára. Aztán 100 méter után keresztezte a vasutat. 200 méter után visszatért az eredeti oldara, és rásímult egy szervízútra, ami párhuzamosan ment a Nagytétényivel. Jó is lett volna, de minden egyes keresztutcának elsőbbséget kellett adni, és ez bosszantott. Egyszer csak végetért a kerékpározható szakasz, előttem egy emelkedő, tetején vasút, az út túloldalán meg egy poros mellékutca házak nélkül, ami vezet a pusztába. Elővettem megint a Maps-et. Mivel a helyet így nem ismertem fel, visszatekertem pár métert, és néztem egy házszámot. Nagytétényi 371 (asszem). Erre rákeresve a Maps-en már legalább tudtam, hol vagyok, s hogy az a poros mellékutca a Bányalég, ami pont jó nekem, nem kellett így rámennem a főútra. Nosza, rá is kanyarodtam, majd tovább a Sárd utcán (nagyon hangulatos családi-házas övezet, és talán még Bp-től sincs túl messze), végig, míg nem keresztezte a vasutat, Aba utca, Bethlen Gábor utca (na itt speciel tévedett a Maps, mert volt egy körforgalom, amit nem jelölt, én meg majdnem visszamentem, hogy hol tévedtem el), Kossuth utca, Vadlúd utca, majd kb. 150 méter lakott területen kívül, és máris Tárnokon voltam.

Ott végigurultam a Rákóczin (egyszer mondjuk megálltam, hogy megnézzem, milyen messze vagyok a település végétől és hát alaposan alulbecsültem a sebességem - jóval előbbre jártam, mint hittem), egészen a Dózsa György útig, ami kivitt a 7-es útra. Ekkor tettem fel a hátizsákra a láthatósági mellényt, felszívtam magam kis Sprite-tal, és az előre prognosztizált 7,5 km-nek nekivágtam. Persze, hogy emelkedett, de így is sikerült 25 km/h felett tartani a sebességem, és az út is kellemes kialakítású volt olyan szempontból, hogy a záróvonal kb. 20 centire volt a padkától, így kényelmesen lehetett tekerni. Egyébként pedig 6-6,5 km volt az a 7,5.

Találkoztam egy sorstárssal, aki előttem tolta a bicaját, meg akartam kérdezni Tőle, hogy segíthetek-e, de aztán láttam, hogy nagyobb kereke van mint nekem, nálam meg csak pótbelső volt, ragasztó nem, így kikerültem. Martonvásárra 42,1 km/h-ás csúcssebességgel érkeztem, végigelőztem a kocsisort, és rákanyarodtam a Ráckeresztúrra vezető útra. Még egyszer megálltam megnézni mennyi van hátra, persze aztán 20 méterrel később ott volt a tábla: Ráckeresztúr 6 km.

Összességében 45 km volt az út, és a sok bénázással, tájékozódással együtt is megvolt 2 óra 30 perc alatt. Jó volt.

Januárban, amikor Ráckeresztúri birtokán búcsúztattuk Misit, kaptuk Tőle a meghívást július első hétvégéjére egy kerti partira, amolyan grillezünk-megesszük-iszunk-pancsolunk jelleggel. Ez az ominózus első hétvége is eljött, persze az utolsó pillanatban dőlt el, hogy kik is jönnek. Na nem is ez a lényeg, hanem hogy kitaláltam: bicajjal megyek. Megnéztem az útvonalterv-en, bicajjal is leküzdhetőnek tűnt, csekély 40 km. Igaz, 3 óra 24 percet saccolt a tervező. Höhö, vicces.

Az elhatározás tehát megvolt, a térképes itiner is, már csak menni kellett. De tényleg csak ennyi? Mint kiderült, nem. Ugyanis a weblapról képtelenség normális formátumban kinyomtatni az útvonalat, gépet meg mégse cipelhetek a kormányra szigszalagozva. A telefonom fenn van a Google Maps, de arra meg nem lehet rátölteni kész útvonalat, hanem csak azt szereti, amit maga tervez - természetesen bicikliutak nélkül.

Találtam komplett bp-i térképet is, jpeg-ben, de azt meg nem bírtam megetetni a telefonnal. Nem maradt más hátra: memorizálnom kellett. Vizuálisan. Ez azt jelentette, hogy néztem az utvonalterv-en a gépen, majd lekövettem ugyanazt a maps-en. Élmény volt. De legalább tanulságos, mert az utvonalterv simán tervez 3-4-5 felesleges kunkort párhuzamos mellékutcákban, ami aztán tényleg kiegyenesíthető, legfeljebb egy kicsit forgalmasabb úton kell haladni.

Biztos-ami-biztos alapon azért firkáltam egy darab papírra is 5 vázlatot, a kritikusabb elágazásokról, utcanevekkel, iránnyal.

Közben pedig arra gondoltam, mennyire egyszerű dolgunk volt a korábbi bicajtúrákon, hiszen leginkább az Alföldet jártuk, kis, egyutcás falvakon vágtunk keresztül, és csak annyi volt napi tájékozódás, hogy reggel kinyitottuk a papíralapú Autósatlaszt, megnéztük, hogy hova megyünk, ha nem vezetett oda közvetlenül út, akkor is csak 1-2 település nevét kellett megjegyezni, meg hogy melyik irányba kell elfordulni. Ehhez képest ez a budapesti, érdi, tárnoki útkeresés egy rémálom...

Ezzel a gondolattal hajtom fejem álomra, egyre jobban izgulok, mi lesz holnap. Beszarás.

A tegnapi bejegyzéssel kapcsolatban még szorult belém pár gondolat, nevezetesen, hogy hogyan reagált a szervezetem erre a megmérettetésre.

A lábam feltörését azt hiszem kellően kiveséztem, de azért még tudok vele foglalkozni :-) Mondjuk úgy, hogy kitalálom: legközelebb zoknit is veszek fel, akármennyire is csábító a mezítlábazás. Aztán úgy is, hogy megfogadom Timi kollégájának a kicsit, hát ööö, érdekes tanácsát, miszerint ha sarokban tör a cipő, tegyek bele intimbetétet. A rajta lévő ragasztócsík ugyanis nem engedi elmozdulni, és finom, pihe-puha. Hmm, azt azért majd még ki kell tapasztalnom, hogy a szárnyas, vagy a szárnyaszegett a megfelelő erre a célra, arról nem is beszélve, hogy hány "cseppecske" legyen a csomagoláson feltüntetve :-) Másik jótanács, amit kaptam, hogy legalább 100 km-en át érdemes betörni a cipőt. OK, ebből már megvan 25, a maradék 75 felosztásáról meg lehet elmélkedni...

Érdekes jelenség volt az is, amit célbaéréskor tapasztaltam, azaz akkor, amikor beültem a kocsiba, és felemeltem a kezem a volánhoz. A vállizmom izomlázat szenvedett. Ilyet még nem pipáltam. Ezek szerint erre is oda kell figyelni, mert a sokáig könyökben meghajlított kar tartása bizony izomerőt feltételez. Nem gondoltam volna, hogy futás előtt a karomat is be kell melegítsem. Nem kézen akartam én járni. Egyébként az ilyen jellegű poszttraumális tünetek kezelésére a lejárt szavatosságú Richtofit Sportkrém is alkalmas.

Következő, amire kicsit készültem fejben, de nem hittem, hogy lesz benne részem, az a mellbimbóm kidörzsölődése. Mindkettőé. Erre már korábban is volt példa, egy Imó 50-esen, de akkor végig szakadt az eső, és a pólóm teljesen hozzámtapadt az első méterektől kezdve. Gondoltam a mai flancos túragúnyámban (=aláöltözet) ez nem fordulhat elő. Azt kell mondjam de! Pedig erre már korábbról ismertem a prevenciós eljárást - le kell ragasztani a célterületet. Mazochistáknak ajánlott a sima Leukoplast, kevésbé hétpróbás betyároknak a sebtapasz.

Továbbhaladva a dörzsöléses téma mentén a combjaim belső felei is össze-összenéztek útközben, így sikerült ott is szervezeti változásokat elszenvednem. Pedighát ezt is kivédhettem volna egy hosszabb rövidgatyával (ez kicsit ellentmondásosnak tűnik), vagy olyan magas fokú edzettséggel, amitől a combjaim olyan karcsúak, hogy 20 centiről integetnek egymásnak. Szóba jöhet még az anorexia, mint megoldás, bár akkor kétlem, hogy a futáson járna az eszem. Illetve még a génmanipuláció magzati koromban, hogy ne ilyen lábformát örököljek, de attól tartók, erről kicsikét lecsúsztam.

És hogy szervezési változásokról is írjak: áttették a Cross Hungary Adventure-t szeptember végére. Most már semmi se állhat utamba, hogy ne felkészülten induljak el rajta. Vagy hogyan is kéne ezt megfogalmazni?

Készülök a Cross Hungary Adventure-re. Főleg lelkileg. Ez abból áll, hogy barátkozok a terepfutás gondolatával. Evezésben, lövészetben az esélytelenek nyugalmával szállok majd ringbe, de futni mindenki tud. Én mondjuk nem szeretek (mottó: "a futás a gyávák sportja" :-), de csak nem lehetek olyan béna, hogy a kalandtúrán pont a terepfutást hagyom ki.

Nade ahhoz kéne valami lábbeli. Hosszas vívódás és önmarcangolás után meg is lett a cipő. Már csak alkalom kellett. Erre meg a Bükk-fennsík 25 kínálkozott. Ez azért jó, mert szint csak kétszer van benne: az elején fel a fennsíkra, a végén meg le a fennsíkról.

2008. június 28-án be is neveztem 11-es sorszámmal az eseményre. Pár másodperces bemelegítés után neki is vágtam a távnak, a vadi új, 0,2 km-t "futott" cipőben, mezítlábra húzva, ahogy a nagyok. Illetve szilárd elhatározással: csak a vízszintes és a lejtős szakaszokon futok.

Az első nehézséget a Vesszős-völgyben jelentette egy három fős társaság, nyakig (vagy nem is tudom meddig) kullancsriasztóval bekenve. Próbáltak velem beszédbe elegyedni, de nem voltam túl közlékeny, ezúton is bocs srácok :-( Aztán utolértem Hamiékat, most ők is csak a 25-ös távon indultak, féltek a melegtől. A völgy tetején otthagytam őket, és a lovak közé csaptam. Egyrészt élveztem a cipő által nyújtott komfortot több szinten is; másrészt munkált bennem a félelem, hogy milyen lesz, hogy fogom bírni mind futásilag, mind cipőileg.

Kicsit akkor a cipőről: egy Adidas ClimaCool Cardrona terepfutócipő, gyakorlatilag egy műanyag váz, közte rendkívül lyukacsos szövettel, terepmintázatú futóművel, a kellő helyeken párnázott talppal. Tudom, ez kissé pongyola megfogalmazás, de kb. ennyire értek a futáshoz, meg a cipőkhöz... Súlyát tekintve a pehelyhez tudnám hasonlítani, főleg egy bakanccsal összevetve, amikben eddig tepertem terepen. Menet közben számolgattam is, hogy egy Mátrabérc alatt a cirka 80.000 lépés megtételekor mennyivel több energiát vesztegetek el a bakancs súlyának emelgetésére, mint amennyit ebben a cipőben égetnék el. Ez volt az első szintű komfort, amit éreztem, a súly. Második volt a jó szellőzés - hiába a gore-tex anyag, meg a vékony zokni, bakiban csak izzad az ember lába. Harmadik pedig a kapaszkodóképesség - meredekebb emelkedőkön a cipő simán hajlik, a lehető legnagyobb felülettel kapaszkodva ezáltal a talajba, a bakancs(om) viszont van annyira merev, hogy a tapadófelületet nagymértékben csökkentse.

E kis kitérő után vissza a pályára. A Vesszős-völgy teteje után megkezdett első 1,5-2 km arra ment el, hogy megtaláljam a megfelelő ritmust; ez 7,5-7,8 kilométert jelentett óránként. Néha felgyorsultam akár 11-re is, sőt, az órám szerint egyszer mentem 15,6-tal is, bár ez inkább mérési hiba :-) Jávorkút előtt már örömmel bevállaltam a kisebb emelkedőket is, úgy éreztem, szinte repülök. Aztán jött, amire nem számítottam. Vagyis arra számítottam, hogy jön majd füves szakasz, de arra nem, hogy ez nem tesz jót a lábam és a cipő szimbiózisának. Önfeledten gázoltam a fűben, élveztem, hogy a lábamat cirógatja a harmat, amikor egyszer csak belémhasított, miért nem lesz ez jó: a különböző fűmagok is sikeresen utat találtak a cipőbe, és mivel a bokarész az egyetlen, ami nem nagy lyukak láncolata, ott szépen meg is ültek, és elkezdték lábaimról lefejteni a bőrt. Itt ötlött fel bennem először a zokni viselésének gondolata. Lévén kemény csávó, csak meneteltem tovább, abban reménykedve, hogy majdcsak megszabadulok a mokaszinomban tenyésző flórától. Kár volt.

Eme nehézség ellenére is simán suhantam el egy pár mellett, akik valószínűleg szintén teljesítménytúráztak, és elsőként értem a Jávorkúti ellenörzőponthoz. Egy darab csoki elmajszolása után indultam is tovább, immár aszfalton. A cipő ott se tűnt használhatatlannak, a talpmintázat nem tette döcögőssé a futást. A Kecskeláb-réten bontottam fel az első szendvicset, és egy banánt, pár méteres gyaloglós evés után folytattam a kocogást. A Sugarón már hónaljig ért a fű, kb. itt lett tele a hócipőm, a szónak mind az átvitt, mind a valós értelmében. Mivel egyik alapszabályom az, hogy túrán bakancsot nem veszek le, mert esetleg a látványtól elborzadva feladnám, ezért öreguras tempóban haladtam - érdekes módon ekkor kevésbé zavart a cipőben kialakulóban lévő magőrlemény (liszt?), mint gyalogláskor. A hollóstetői országút irányába lefelé döngetve lettem csak igazán elégedett a talp kialakításával; egyszer se csúsztam meg, ami kis önbizalmat adott, elégedettséggel töltött el és nagyobb tempóra sarkallt- lehet, hogy mégiscsak igaz az a 15,6 km/h-s sebesség?

A 2. ellenörzőpontnál is elsőként csekkoltam, és már mentem is tovább - ekkor láttam először esélyt arra, hogy 3 óra körüli idővel végezzek, noha reggel még úgy számoltam, hogy 25 km-t 5 óra alatt gyaloglok le, futva kb. 1,5-szeres tempóra lehetek képes, azaz 2/3 idő elég, tehát olyan 3:20 körül lehet majd az időeredményem. Ennek szellemében csak egy szelet műzlit iktattam magamba, meg egy almát. A vizem viszont fogytán volt (1,5 liter elfogyasztásánál jártam ekkor), a pontőröknél se akadt felesleges, de helyette adtak volna zsíros-kenyeret :-)

Innen kezdve már jutalomjáték volt az egész, a lábammal mit se törődve 3:08-as idővel értem célba, teljesen elégedetten. Aztán 20 percet vártam, hogy legyen oklevelem, de a technika nem így akarta, így pecsétes papír nélkül tértem haza.

GPS-es méréseim szerint 7,4 km/h-s átlagot mentem, 23,46 km-en és 1103 méter szinten. Ez utóbbi elgondolkoztató, mert a kiírásban 740 méter szerepel, de gondolom az térképen végzett mérésen alapult. Jó lenne találni valakit, aki GPS-el szintén lemérte ugyanezt a kört, hogy vajon ugyanerre az eredményre jutott-e.

Végszónak csak annyit: megtetszett a terepfutás, ugyanúgy, mint annakidején a terepbiciklizés is...